Nagymamámnak rendszeresen segítek gondozni a virágait. Mama már hetvenhat éves, de korához képest egészen fitt asszony. Magáról gondoskodik, eljár boltba, meg minden egyebet megcsinál. És imádja a kertjét gondozni. Viszont ez az egy olyan hobbija van, ami sajnos elég nehéz ahhoz már, hogy egyedül művelje. Ezért éveken át mindig én voltam, aki segítettem neki. Suli után vagy hétvégén rendszeresen átjártam hozzá, hogy segítsek neki megkapálni a kertet, öntözni, esetleg újabb növényeket ültetni. Van nála mindenféle házi paprika, paradicsom, ribizke bokor, borsópalánta meg a jó ég tudja még mi. Nagy kertje van a mamának, én magam nem is tudom számon tartani, mennyi mindent termel meg magának. A tesóim közül én vagyok a legfiatalabb, és nekem még volt szabadidőm, ezért jártam hozzá én segíteni. A többiek már vagy tanultak vagy dolgoztak, és egy átmelózott nap után nem szívesen töltötték volna kapálással a hétvégéjüket. Azt hiszem, ez ilyen generációs dolog. Mamám egy átdolgozott élet után is szívesen kapálgatott meg kertészkedett. Hogy őszinte legyek, én magam sem mindig mentem vidáman oda szombatonként, mikor tudtam, hogy a többi barátom valószínűleg ilyenkor még vagy alszik, vagy számítógépezik, vagy a helyi csapat meccsét nézi éppen, és tömi magába a chipsiet meg a kólát. Szóval ja, ez ilyen generációs dolog szerintem is, engem is úgy kért meg a mama, magamtól elhihetitek, nem így képzeltem a hétvégéimet. De a mamát amúgy meg szerettem, jókat lehetett vele röhögni, mindig pletykált a szomszédjáról, meg az ismerőseiről, akiket én egyébként nem ismertem, de egyáltalán, még csak látásból sem. Végülis engem nem zavart, őt meg még kevésbé. Összekötötte a kellemeset a hasznossal. Elmondhatta azt is, mi nyomja épp a szívét, közben pedig a kertjét is sikerült rendben tartania. Mert a mama olyan volt, hogy ha a kert rendben volt, akkor ő is rendben volt. A szívük totál összhangban volt. Mint a paradicsomi embernek – mondta egyszer erre apu félig viccesen.
Aztán amikor felvettek középiskolába egy tőlünk ötven kilométerre lévő városban, akkor a dolgok megváltoztak. Reggel fél hatkor keltem, és durván négyre értem haza egy átlagos napon. Aztán ekkor még nem ebédeltem, nem tanultam. Ha ezek megvoltak, akkor volt olyan este hét óra. Szóval belecsöppentem abba a helyzetbe, amibe korábban a tesóim is. Nekem is volt okom, méghozzá nyomós, hogy ne kapálgassak vagy metsszek meg növényeket szombat reggelenként. Mama látszólag nyugodtan fogadta ezt, és mondta, hogy persze, hogyne értené meg. Nem is hozta fel soha. Mindig említette a vasárnapi ebédnél, hogy mennyit dolgozik a kertben, de amikor láttam néha, fokozatosan leépült. Egyre gazosabb volt, az elszáradt növények pedig nem voltak visszametszve. Sajnáltam a dolgot, de azt hittem, a mamának sem olyan fontos már. Szomorú látvány volt, ahogy a kert kezdett kiszáradni, de azt gondoltam, ilyen az élet. Mígnem egyszer egy nap, szombat reggel felhívott, hogy tudnék-e venni a patikában neki tantum verde spray-t, mert fáj a torka. Én persze felültem a biciklimre, és áttekertem hozzá a patika után. Amikor bementem épp tévézett, és viszonylag jókedvűen várt. Miután kipakoltam neki, amit a patikában vettem, hosszasan magyarázni kezdte, hogy amikor megfázik, akkor neki mindig a tantum verde spray segít, mert az hamar és hatékonyan lecsillapítja a gyulladást a torkában. Meg neki amúgy a fogínye is gyulladt néha, és elvileg arra is jó. Szóval enyhíti a torokfájdalmát, csak rá kell spriccelnie egy kicsit és azonnal működik. Ő erre esküszik teljesen, nem ez volt az első alkalom, hogy kellett vennem neki. Aztán az lett fura, hogy hiába zengett órákat a tantum verdéről, végül nem használta. Csak beszélt és beszélt, és látszólag nem esett nehéznek a nyelés sem számára. És akkor jöttem rá, hogy valójában nem fázott meg, semmi gondja sem volt. Csak ürügyet keresett rá, hogy egy kicsit újra átmenjek hozzá. Ezt onnan tudom, hogy hamarosan azt is mondta, így, megfázva a kertet sem tudja gondozni. Én meg mondtam, hogy akkor ezen ne aggódjon, megcsinálom. Azóta is járok hozzá most minden szombaton. A kert újra virul, és szerencsére a mama is. Szerintem nem is az ő lelke vidul fel a kerttől, hanem a kert attól, ha a mama jól érzi magát. Mert újra volt kinek elpanaszolnia, mit mondott a szomszédasszony. Az én lelkem pedig azóta virul, hogy rájöttem, többet ér ez, mint délig aludni hétvégenként.